| 
	
		
			
				
					
						
							
								
									
										
											
												"Egy napon ers szl sprt vgig az erdn. 
											
												  
												A vihar kzepn egy varj replt a mezk felett, amikor nekitkztt egy reg fa gnak. Halk krogssal zuhant a fldre – az egyik szrnya slyosan megsrlt. 
											
												A varj prblt felemelkedni, kitrni a szrnyait, de les fjdalom hastott vgig a testn. Rjtt, hogy egyedl nem fog menni. Ezrt felnzett az gre, ahol a madarak krztek, s remnykedve kiltott: 
											
												  
												— Segtsetek… nem tudok replni! 
											
												Egy szarka replt el mellette. Ltta a varjt, de csak morgott: 
												— Mindig is bszke voltl, magasan repltl, s kinevettl minket. Most mstl krj segtsget. 
											
												Utna egy feketerig, egy szajk – mind msfel nztek, s lenz vagy kzmbs pillantsokat vetettek r. 
											
												A varj lehajtotta a fejt. Egyedl, hesen s srlten lassan kezdte elveszteni a remnyt. 
											
												De egy kzeli bokorbl vkony, gyengd hang szlalt meg: 
												— n segtek neked, ha elfogadod – apr ermmel. 
											
												Egy verb volt az. Kicsi, szrke, visszafogott. Odaugrott a varj mell, a csrben egy darabka szraz kenyrrel. Aztn hozott egy csepp vizet, szraz levelekbl menedket, s fszket rakott a fa tvhez. 
												— Mirt teszed ezt? – krdezte a varj, elgyenglve. 
												— Mert letben vagy. s mert ha n estem volna le, azt kvnnm, hogy valaki ne menjen el mellettem anlkl, hogy segtene. 
											
												Elteltek a napok. Eleinte a varj meg sem tudott mozdulni, de a verb nem hagyta el. Megosztotta vele a morzsit, meslt az erdei letrl, s melegtette a hideg jszakkon. Amikor a varj vgre jra ki tudta trni a szrnyt, az els gondolata nem nmaga volt, hanem a kis bartja, aki mindennl tbbet jelentett szmra. 
											
												Ismt mltak a napok. Az erd tele volt fnnyel s hangokkal. Egy nap, mikzben a verb magokat gyjttt egy tisztson, egy slyom csapott le a bokrok kzl. Minden egy pillanat alatt trtnt, a verb mg csipogni sem tudott. 
											
												De hirtelen egy fekete rnyk zuhant al az gbl. A varj – ersen s mltsgteljesen – lecsapott, s gy trta szt a szrnyait, hogy a leveg svtett. sszecsapott a slyommal, amg el nem zte onnan. 
											
												— Megmentettl! – suttogta a verb. 
												— Nem, te voltl az, aki elszr megmentett – vlaszolta a varj. – Most mr tudom, hogy a jsgot nem a szrnyak mrete hatrozza meg. s a szv… lehet hatalmas, mg a legkisebb mellkasban is.,, 
												  
												  
	  
	  
	  
	            |