Miért fogadjunk örökbe öreg kutyát

Sorban ahogy rám néztek, elhagyták az ólam,

"Öreg, megtört, kiégett, szó sem lehet róla",

Lejárt az ideje, nem fut se nem játszik,

Megcsóválják fejüket: "jobb lesz majd egy másik",

Rozzant kicsi öreg, alig tud már menni,

Nem lesz ennek gazdája, soha többé senki.

Volt egyszer otthonom, volt egyszer fekhelyem,

Házamban jó meleg, tálamban élelem.

Fejem őszül, szemem lassan nem lát,

Ugyan, ki akar ilyen elesett kutyát?

Családom úgy döntött, nem vagyok már része,

Mindig útban vagyok, rontom az összképet,

Bármilyen mentség, amit kitaláltak,

Menti-e tettüket, küldtek a halálba.

Itt ülök bezárva, a napok peregnek,

Fiatalabb társaim lassan mind elmennek.

Mikor már majdnem vége a reménynek,

Megláttad arcomat, és megmentettél végre,

Vén lábaim görbék, üveges a szemem,

De érezted még mindig megvan az életem.

Hazavittél, adtál ételt, s puha, meleg fekhelyet,

A te párnádra hajtottam, fáradt, öreg fejemet.

Átöleltél sokszor és játszottál velem,

Halkan fülembe súgtad, mennyire szeretsz.

Életem nagyrészét, talán mással éltem,

Ettől csak még jobban megbecsüllek téged,

És ígérem megteszek mindent, hogy mit kapok

Visszadjam neked, érezd hálás vagyok.

Egy hétig vagy évekig, leszek talán veled,

Osztozunk mosolyon, kétségen, könnyeken,

S mikor Isten úgydönt, végleg el kell mennem

Tudom, hogy sírni fogsz, meggyászol a szíved,

S mikor elérem a Hidat, hol minden kezdődik,

Lelkem, szívem, hűségem, mind hozzád szegődik,

És hencegek szerte, arról ki vénségem megértette,

Szeretett, ápolt, utolsó éveimet szép emlékké tette.

Lefordította: Fazekas Emese